Ovi, bölcsi, családi napközi… beszoktatás. Feltétlenül nehéznek kell lennie?

Dr. Heim Ginott könyvét olvasva megakadt a szemem egy példán. Egy anyuka esetét mutatja be, akinek két hétre el kell mennie otthonról, mert beteg. Bemutatja, hogy milyen pszichológiai hatással van a gyerekre, ha az anya úgy megy el, hogy megfogja a bevásárlókosarat és „lemegy a boltba”. A gyerek csak várja… anya pedig sehol. Ez azonban egy elég radikális példa, még nem találkoztam anyukával, akinek hasonló eszébe jutna… de azért csak egy példa.

A másik esetként Dr. Ginott bemutat egy szituációt. Az anya kifejezetten erre a helyzetre babákat vásárol: anya, gyerek, orvos, ápoló, apa… mindenki, aki fontos lehet. És elkezdenek játszani. Az anya nem köntörfalazik. A gyerek bábújával eljátszik minden érzelmet: fájdalmat, hiányt, szomorúságot… és ki is mondja ezeket a gyerek figurájának szájával: szomorú vagyok, hiányzik anya, félek, hogy nem jön vissza… mindent, amiről elképelhető, hogy a gyerek érzi. A játék vége, hogy az anya hazajön, örülnek.

Ezt akkoriban olvastam, mikor a lányom 20 hónapos volt* és társaság hiányában úgy döntöttünk, hogy heti néhány alkalommal családi napközibe visszük. Igényelte a gyerektársaságot (tudom, vannak pszichológusok, akik szerint ilyen nincs… én más láttam…), mégis féltem, hogy viseli majd nélkülem.

Ekkor elhatároztam az első „beszokós” nap után, amikor már láttuk az ovit, az óvónéniket, gyerekeket, hogy adaptálom Dr.Ginott módszerét, kartondobozból megépítjük az óvodát. Hatalmas élmény volt, kivágtam a dobozból a falakat, amíg a játékbútorokat készítettem, a lányom színezte a padlót, szőnyeget festett. Készítettem öltözőt, mosdót és foglalkoztatót, ebédlőt, irodát. Minden nagyon egyszerű volt, a játékokat pl csak felrajzoltam a falra. Aztán kemény papírból kivágtuk a figurákat: apát, anyát, gyereket, óvónéniket és gyerekeket. A jól megszokott Bartos Erikás figurák mintájára ez sem volt egy bonyolult mutatvány.



Kezdődött a játék. Első nap ugye csak egy órát voltunk… fél órát bent voltam vele, majd bementem az irodába, hogy játsszon ott nélkülem, de bejöhessen hozzám, ha akar. Tudta, hogy ott vagyok. Néha be is jött, kérte, hogy menjek ki… ha nem tudta kihívni az óvónéni, akkor kimentem vele… majd később visszamentem. Hát az első nap csak ezt játszottuk el a játékovival.

Másnap szintén egy órát maradtunk, hasonlóképp, mint előtte. Délután azonban már úgy játszottunk, hogy anya nem ment ki az irodából. Panka kérte… de anyának ott volt dolga. Panka lehetett szomorú, hogy anya nem megy ki… de ha játszani szeretne a gyerekekkel, akkor ők kint várják. Az óvónéni pedig Anna és Petit mesél, gyurmázik, fest, rajzol velük.

Harmadik nap, mivel a lányom igen hamar beilleszkedett, az óvónéni tanácsára elmentem fél órára. Nem tudom, jól tettem-e. Előtte el kellett volna játszani? Most már tudom, hogy igen… de így sem volt késő. Nem korán hagytam ott, hanem felkészületlenül. Mikor elmentem, elbúcsúztam tőle, mondtam, hogy visszajövök, ő adott egy puszit és elszaladt játszani. De amikor visszamentem épp sírt. Óvónéni szerint, akinek a karjában zokogott (sok jópont neki!) épp fél perce, hogy kiakadt, hogy hol van anya. és amikor meglátott engem, csak erősödött a roham. Gondolom akkor esett le neki, hogy valóban otthagytam.
Itt most egy kis kitérőt tennék a beszéljúgyos módszerek felé. Amikor megláttam a síró lányomat, összetört bennem valami. Nem kellett volna otthagynom…? Elkezdtem hát "javítani"… érzelmeket elfogadni, kimondani.
  • Nagyon szomorú vagy, hogy anya elment – mondtam neki
Még erősebb sírás…
  • Ugyan, anya itt van, semmi baj – mondta az óvónéni
Enyhül a sírás
  • Az a baj, hogy hiányzott anya – mondtam én, nem beletörődve, hogy valaki lesemmibajozza a lányom érzelmeit:)
Ennek éktelen zokogás lett az eredménye. Ekkor abbahagytam az úgybeszélést. Ez jó lecke volt arra, hogy n krízisben nem a problémára kell felhívni a figyelmet, nem kell mindig minden érzelmet kimondani.

Hazaérve sokat játszottunk. Olyat, hogy anya elmegy. És visszajön!
  • Én:Panka bemegy az oviba és játszik. Anya elmegy. Nem lesz a másik szobában. Szia Panka, jó játszást! (eltettem a hátam mögé az anya-figurát)
  • P: Panka keresi. Panka megkeresi, megtalálja... anyaaaaaaa.... (ekkor az egész szobát felkutatta a Panka figurával és még sírást is JÁTSZOTT!!!)

Aztán elterel"tük" a figyelmét az óvónénikkel majd megjött anya és örültek egymásnak. Fontos, hogy rengetegszer eljátszottam a figurájával, hogy ha szomorú, akkor odamegy az óvónénihez, vagy kimondtam, hogy hiányzik anya (szóval ezt mindenképp kell, csak nem akkor, mikor ki van borulva). Minden érzelmet próbáltunk eljátszani. És mikor belelendült a figurájával az óvodai játékba, akkor megjött anya. És akkor ő mindig nagyon örült. Este, mikor rákérdeztem, hogy hová megy holnap, válaszolt, hogy oviba. És arra, hogy ott lesz-e anya, azt mondta: „anya elmegy, de visszajön”.

Innentől kezdve sokáig, mikor a férjem dolgozni ment, a lányom elmondta, hogy „apa elmegy, hiányzik, de visszajön”. Azóta is, ha otthagyom valakinél, akkor mindig elmondom, hogy visszajövök. És TUDJA, hogy ez mit jelent. És amikor később meglát, örömmel, sugárzóan szalad felém, hogy „vííííííííszajöttél”. Sőt mostanában azt is hozzáteszi, hogy „hiányoztál”. 

A következő alkalommal kissé kételkedve ugyan, de otthagytam őt az oviban, búcsúzáskor mondtam, hogy visszajövök. Nem tudom, hogy megtettem-e volna, ha nincs ez a módszer, amibe mentsvárként kapaszkodtam. Jól tettem. Mikor visszamentem, a lányom játszott a többiekkel, és akkor sem akadt ki, mikor meglátott.


Segíthet (bár nálunk ez épp nem annyira jött be vagy csak nem játszottunk eleget) hasonló játék az orvosnál. Ott sem az a lényeg, hogy megtanítjuk, hogyan viselkedjen, hanem hogy kimondjuk, miket érez, eljátsszuk, mik történnek ott. Bemegyünk, félsz, nem akarsz bemenni, megvizsgál, fájni fog, sírsz, anya megvigasztal, matricát kapsz, kijövünk, meggyógyulsz. Így egy rövid játék alatt átlátja, hogy nem hagyjuk ott, nem fog belehalni, értjük az érzéseit stb. De ha azt mondom neki, „katonadolog, vagy ugyanmár, nem is fáj”, ezzel az érzéseit teljesen elutasítom (lást beszéljúgy 1. fejezet), a dühét magam ellen irányíthatom.

A módszer lényege, hogy a gyerekek szavakkal kevésbé képesek kifejezni magukat, az érzelmeiket (ennek köszönhető sokszor a hiszti, sírás, csapkodás is...). Játékokkal játszanak ki magukból minden örömöt, feszültséget (egyél szépen, nem fog fájni… mondja a kislány a babáinak). Kisebb korban azonban még ez sincs. De ha a szülő közelít felé egy új élethelyzetet így, az ő nyelvén, játékkal, akkor hamarabb megérti azt, mintha csak szavakkal leírná. Biztosan sok gyerek van, aki hamar megérti, és sok, akinek több idő kell… de mindenképp érdemes szerepjátékozni a beszoktatás előtt. Később is hasznunkra lehet ez, mert így bármikor kijátszhat magából feszültségeket, összeveszett valakivel vagy nem szereti a dadust… ezeket másképp nem tudom, ki lehet-e szedni egy gyerekből. (Most a Vekery-féle példa jutott eszembe, hogy a szülő hazafelé mindent kérdez a gyerektől, de ő még arra sem tud válaszolni, hogy mi volt az ebéd… vagyis nem akar.)

Nem az tehát a lényeg, hogy NE sírjon, jól viselkedjen, szeresse az ovit (bár azért az nem árt)… joga van ahhoz, hogy ilyen érzései legyenek, (hogy féljen vagy hiányozzon az anyukája!) mi csak segítünk neki abban, hogy ezeket az érzéseit ki is tudja fejezni és segítjük őt abban, hogy érezze, ezeket az érzéseit ki is szabad fejezni, mi megértjük és komolyan is vesszük őket.

* Fontos, hogy a lányom 20 hónaposan mit értett... az egy dolog... ez gyerekenként nagyon változó, több hónap különbség is lehet, nem kell mindenkitől ugyanazt a hozzáállást, reakciót elvárni. Ha a most két éves kisfiamnak játék napközit építenék, akkor nemhogy nem beszélne az érzéseiről (nem is tud beszélni), sokkalinkább széttépné a játékot. Vele várunk türelemmel:) 



A bejegyzést Iványi Zsófi írta Dr.Haim Ginott Szülők és gyermekek című könyvét felhasználva. Ha másolod, kérlek, hivatkozz a blogra vagy a nevemre.

6 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik az írásod, Zsófi! Mi is eljátszottuk már, megbeszéltük, mi hogy lesz, de doboz-bölcsit még nem csináltunk. Lehet, hogy kéne...? Köszi az ötletet!

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm:) ha kipróbáljátok, visszajeleznél?

    VálaszTörlés
  4. Az én kislányom most múlt két éves. Már 8 hónapja dolgoznom kell. Eddig a nagymama vigyázott rá, de most készülünk napközibe. A búcsúzkodás most már nagyon könnyen megy: Anya megy dolgozni, de siet hozzád haza. Addig játssz a nagyival.
    Azért kicsit félek, hogy a napközi nem lesz ilyen egyszerű. Jó ötlet ez az eljátszás. Köszi az ötletet.

    VálaszTörlés
  5. Kedves Zsófi!

    Én is nagyon örülök, hogy rábukkantam az írásodra! Olvastam a könyvet is, és a bábozás, eljátszás erejéről is tudok, de látod, ilyen klasszul mégsem állt össze a fejemben, hogy mit is lehetne tenni oviügyben. A kisfiam már szeptember óta jár, és azt hiszem, van még mit segíteni neki, hogy jobban érezze magát az oviban. Talán így többet megtudok arról is, mik történnek vele. Az őszi szünet egy hétig tartott, gondolom, utána is nehezebb lesz neki újra megszokni az ovit. Ma és holnap igyekszem így játszani vele! Már megyek is ovit gyártani... :-)
    Üdv és köszönet: Ancsa

    VálaszTörlés
  6. Zsóóóó!

    akkor működik a dolog. Engem is megragadott a könyvnek ez a része szintén a bölcsi miatt. Mi plüssmacikkal játszuk. Bulcsút nem nagyon érdekli, így hogy még nincs bölcsiben, de remélem ha már ott lesz akkor a kezében lesz az eszköz amivel eljátszhatja a bánatát.

    VálaszTörlés