Ha rászoktattam a cumira... el is vehetem tőle? (nem)

Kicsit hosszú, kicsit személyes... kinek ajánlom ezt a posztot? Annak, akinek cumizik a gyereke, aki úgy érzi, hogy nem szabad erőszakkal leszoktatni, elvenni tőle, de közben nyomja a környezete, hogy "itt lenne már az ideje". Engem többször elbizonytalanítottak, de az anyai ösztönöm ellenállt. Most megírom, hogy igenis hinni kell a gyerekben, az ő akaraterejében és akkor magától, együttes erővel biztosan sikerül. Ha a szülő nem hisz benne... akkor ő hogy hihetne saját magában?



Homályos emlékeim vannak arról, hogy kezdő anyaként az igény szerint - és egy tályogos mellgyulladástól küszködve gyakorlatilag állandóan - szoptatott pár hetes babámnak miért is adtam cumit. Dilemmáztunk, az biztos... azt hiszem, hogy szopni kezdte az ujját és azt nagyon nem szerettük volna. Hogy akkor jól döntöttem-e, nem tudhatom, mert nem tudom, akkor mi lenne most:)

Azt tudom, hogy most hogy állunk. A cumizásnak mindig nagyon szigorú szabályai voltak, csak az emeleten (hálószobában) és csak alváshoz. Ha nem aludt, eltettük, kivéve, ha beteg volt. Alvásnál legtöbbször kivettem és mikor felébredt, akkor kapta még be egy kicsit. Ha cumival a szájában beszélt, akkor erősen rájátszottunk, hogy "micsoda, nem értem" vagy "elromlik a beszéded a cumitól", így mindig ki is vette. Szóval szerintem (!) a beszédét, a beszédfejlődését nem befolyásolta. Korán kezdett beszélni és soha nem volt beszédhibája, leszámítva, hogy az "ö" helyett "i"-t mondott. Ami nagyon nagy negatívum, hogy eluralkodni látszik rajta a függés. hogy cumi nélkül nem tud elaludni, normális... de hogy azért nem akar kiszállni a kocsiból, játszani a többi gyerekkel, mert még cumizni akar bent, hogy azért színlel fáradságot, hogy "aludni" mehessen (aztán órákig szenved, unatkozik, nyűglődik, hiszen valójában nem álmos volt), az szerintem el is fajulhat.

Úgy vélem, hogy ha én szoktattam rá a cumira, akkor csakis az én felelősségem, hogy a lehető legkevesebb károsodással szokhasson le róla. Mert leszokni azért csak le kéne... de nem akárhogy és nem akármilyen áron. Hiszek annak a nézetnek, miszerint egy erőszakkal elvett, vagy "véletlenül" elvesztett, nyaraláson "otthonfelejtett" cuminak hosszútávú következményei lehetnek. Hányan mondják, hogy pár napig sír, aztán tessék, eszébe sem jut. Igen, de mi a helyzet akkor, ha 13 évesen már dohányzik? Lehet, hogy nincs összefüggés, de én hiszek benne, hogy mindennek van következménye... és ez alól az orális frusztráltság sem kivétel. Gyerekkorból átvisszük a felnőttkorba. Mint mindent.


Szóval nálunk a levágás, otthonfelejtés, elvesztés, csípőspaprikába mártás és ki tudja még milyen "kreatív" megoldások nem jöhettek szóba. Mármár betegesen hittem benne, hogy eljön majd az idő, amikor magától mondja, hogy elég.


Nagyon ingerülten tudtam reagálni, ha valaki megalázó módon próbálta őt "jobb belátásra" bírni. Mikor mondjuk betegen megengedtem, hogy nappal is cumizzon, és azt találták neki mondani, hogy "minek az a buta cumi neked, nem kéne már kidobni, egy ilyen nagylánynak?", akkor bizony visszavágtam, hogy "te vajon mikor szoksz le a cigiről? a két szívinfarktus nem volt elég intő jel?". No. szóval én nem szeretem, ha a beteg gyereket kioktatják... példamutatással neveljünk, ne üres példabeszédekkel.

Igenám, csakhogy már négy éves elmúlt!!! Már rég túlvagyunk azon a koron, amikor a "nagykönyv" szerint könnyű leszokni. Én azt nem is értem, hogy hogyan állapították meg, de mindegy.

Szóval hogyan küzdünk a külvilággal abban, hogy a gyerek saját akaratát tartsuk tiszteletben és higgyünk, bízzunk benne, hogy ő képes lesz rá... nehéz, mert az árral szemben úszás gyakran elbizonytalanított legbelül. 

A legnagyobb következménnyel járó döntésem az óvodát érintette. Az általam igen nagyra tartott tudású pedagógus ugyanis a déli alvás alatt leszoktatta a cumiról őt, mégpedig az "elveszett" módszerrel. Iszonyat dühös lettem, amikor erre rájöttem (hogyan? kezelhetetlen és hisztériás, nyávogós volt a gyerek és rákérdeztem, hogy történt-e valami). Hiszem, hogy ez az anya döntése, elvárom, hogy ezt bárki, bármilyen körülmények között tartsa tiszteletben. 

Másfelől igyekeztem utána nézni, hogy vajon az általam tisztelt szaktekintélyek hogyan vélekednek a témáról, de nem sok információra bukkantam. Vekerdy az ujjszopásról nyilatkozik és bizony ő is azt mondja, hogy nem szabad erőszakkal. Ezek után végképp értetlenül álltam a Waldorf pedagógus módszere előtt. 

Sokat beszélgettem utána az óvónővel, mert adok a véleményére... hátha meggyőz. Nem sikerült. Szerinte azért nem rág rendesen, mert a nyelését befolyásolja a cumizás. Én nem látok rendellenességet a rágásában. Szerinte azért beszél hibásan. Szerintem tökéletesen artikulál, sok hétéves megirigyelhetné és az "ö" betűi is nagyon látványosan javulnak! Aki nem ismerte korábban, szerint már ki sem hallotta. (Mostanra szerintem el is tűnt a hiba.)
Rákérdeztem, hogy szerinte mit kéne tennem. Nos, javasolta, hogy vegyem el a cumit. Nem tettem. Hittem, hinni akartam abban, hogy ő egyedül, akaraterőből képes lesz rá és majd akkor én mindenben mellette állok. Az óvónő a huszonéves gyakorlatra támaszkodott, mert nála az élettapasztalat a bizonyíték. Nekem ez kevés. Nagyképűen hangzik... Nem tudhatom, hogy a 25 év alatt erővel leszoktatott gyerekeknek vajon hány százaléka szenved most, felnőtt korában valami orális függőségtől, hogy ott, akkor, milyen szorongásos állapotai voltak, miként gondolta a szüleire...

Ez tavasszal volt, most nyár vége van, a lányom önálló, kreatív, kitartó és korát messze meghaladóan intelligens. Így látja a büszke anya:) És ott éktelenkedik a cumi a szájában, összeszorul a szívem, amikor látom, nem neki való ez már. És hát egyre erősebb a függés, egyre jobban ég bele... De erősek voltunk, egész nyáron nem hoztuk szóba a dolgot, gondoltuk, pihentetjük a témát az ovis stressz után. 

És itt jön a fordulat: pár napja reggel az ágyban maradtunk kettesben. Kérdeztem, hogy nem megyünk le apáékhoz? Mire azt válaszolta, hogy olyan jó még itt cumizgatni. Na, gondoltam, most egy próba, de semmi alázós hang, csak úgy érdeklődve. "Panka, hány éves korodig fogsz te még cumizni?" Ekkor ő tiszta idegből kiköpte a cumit, hogy berepült az ágy alá. "Én már soha többé nem fogok cumizni". Nem hittem a fülemnek. Büszkén levonult, elmesélte, hogy milyen dühös magára, hogy ilyen sokáig cumizott, majd megkért, hogy ássuk el.


Ugyanis kb. fél éve meséltem neki egy történetet a kis tündérekről, akik már nem akartak cumizni, elásták a cumijukat, három napig locsolták, szórták virágporral és a harmadik napon kinőtt belőle egy csodaszép virág. 


Kimentünk hát, ástunk egy gödröt. Még mindig nem hittem el, olyan gyorsan történt. Ott áll, cumival a kezében, mezítláb, pizsamában. Még beleszívott egyet (az utolsó slukk:) és beledobta. Rákérdeztem, hogy tudja-e mit jelent ez. Igen, mondta büszkén. Betemettük, meglocsoltuk, megszórtuk virágporral.

Na, déli alvás: katasztrófa, egyáltalán nem sikerült, de azért ez nem példátlan. Este viszont... szegénykém nagyon meg volt ijedve, hajtogatta, hogy ez neki nem fog sikerülni, vegyük elő a pótcumit. Nem vettem. Gondoltam, hogy ha meghátrálok, akkor ezzel fog nekem szórakozni, hogy leszokik, aztán vissza. Megígértem neki, hogy segítek, Marcikának is segítettem, neki is sikerült (igaz, neki egy évesen és annyi cicit kapott helyette, amennyit akart, de ezt Panka nem tudta). Már kezdett teljesen felőrölni, hogy hányszor hallom, hogy nem fog sikerülni. Ekkor elkezdtem elmesélni, tudom, mit érez, mert én is ezt éreztem, mikor "eltűnt" a cumim, mintha hiányozna a nyelvem... és hogy mi minden sikerült neki csak azért, mert elhatározta. mikor megtanult járni, víz alatt nyitott szemmel úszni, rúdra felmászni, plafonig felugrani (némi túlzással) stb... és ekkor abbahagyta és egy óra szenvedéssel elaludt. Ja, nem mellékes, hogy megígértem neki, hogy kilakkozom a körmeit. Az összeset. Bizony. Éjjel sokszor kelt, "segíts anya" és megöleltem, hozzábújtam és visszaaludt.

Reggel ötkor (áááááá) vidáman és büszkén közli, hogy ez semmiség volt, nagyon könnyű. Ehh:) És persze, hogy büszke magára!!! 

EZZZZAZ! És erre vártam, hogy ezt érezze, mérhetetlenül boldog vagyok, mert ez az ő döntése, ő küzdelme, ő akaratereje, ő dicsősége. És nem utolsó sorban, amikor szenvedett, nem engem gyűlölt, hogy elvettem, hanem hozzám fordult segítségért!!! Én is büszke vagyok rá. Többször rendült meg a hitem, hogy mi van, ha mégsem jön el ez a pillanat... de jó, hogy kitartottam. 

Ja, hogy miért kel fel ötkor? Hát hogy menjünk körmöt lakkozni.

Másnap az apjával aludt el, vele amúgy is mindig hosszabb, mert ő mesél-mesél-mesél, ameddig erejéből telik, az a kis disznó meg ki is használja:) De ma újra velem aludt, volt egy kis nyüszmögés, mikor felmentünk, hogy nem fog sikerülni, de ezen már éreztem, hogy javarészt színjáték, így rá is szóltam. Mese, bújás, elalvás. Mint eddig. Szóval ez így volt jó. Azt hiszem, pár nap és teljesen elfelejtjük a cumit.

És a nagy jutalomellenességemmel odáig mentem, hogy bizony volt játékbotban szabadrablás (amiben nagyon konszolidált volt) és még a körmeit is kilakkoztuk.

Harmadik napon említette, hogy olyan rossz, hogy szalad fel este aludni és semmi nincs a cumi helyén... hát igen, a rituálé. A dohányosnak is az a baja, hogy ha leszokik, hogy akkor mit csináljon, amíg a buszra vár? :) Kitaláltuk, hogy veszünk egy matricás albumot és minden este választanak egy.egy matricát, amit be is ragasztunk. Az lesz mostantól a cumi helyén. mire betelik az album, már nem is fog a cumi hiányozni. Ez nagyon tetszett neki.

---------------------------------------

Azt még hozzáteszem, hogy nyakig voltunk ebben az átkozott cumi-mizériában, amikor született a második gyerekem. Szentül hittem, hogy ő nem fog cumizni, mert ennél bármi jobb. Nem jobb. A síró gyerek nekem nem volt jobb. egyedül vagyok minden este velük, amíg a nagyobbat altattam, a kisebb vagy sírt... vagy cumizott. DE! Egy éves korában, mikor összehangolódott az alvásuk, akkor már nem volt ilyen gond és a kicsitől el tudtam venni a cumit. ha jól emlékszem, 3-4 nap volt, amíg elég sokat szoptattam, de aztán visszarázódott és ennyi. Ő szerintem észre sem vette a változást. és nagyon örülök, hogy vele nem kell ugyanezen a tortúrán keresztülmenni, bár biztosan magabiztosabb lennék.

2 megjegyzés:

  1. Szia! :-) Érdekes és nagyon jó volt olvasni az írásodat. Nekem a nagylányom (most öt éves) sosem cumizott, de persze ő két évig egyke volt, korlátlan cicizéssel, hiszen csak rá kellett figyelnem... Egy rövid ideig szopta az ujját, de 2-3 hónap után magától elhagyta, a ciciről is magától szokott le, majdnem három évesen (közben már egy éve tandemban szopizott az öccsével), de azt is elhagyta, amikor ő úgy döntött. Sose erőltettem.
    A fiam kb. két hetesen kapott cumit, egészen egyszerűen azért, mert a szopásigény több volt, mint a kajaigény, vagyis nem győzte visszabukni a fölöslegesen benyelt tejet, hiszen ő már csak cumizni akart, nem enni.... Nem egészen egyévesen egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem cumizik. Sose vettem el tőle, máig ott vannak a cumijai a játékoskosárban. Legkisebb manóm is kapott cumit, hiszen a jó tapasztalat már megvolt ugye a bátyus révén, ő most 14 hónapos és ha berakom a szájába a cumit, nagy ívben hajítja el. Nála se tudtam megfigyelni, hogyan történt, egyszer csak nem kellett tovább. Viszont még ő is szopizik. De mivel két gyerekem már arról is gond nélkül szokott le, saját döntésből és saját tempóban, már fel sem merül bennem, hogy ez gondot okozhat. Hiszen mindent megcsinálnak, amint megérnek rá, addig meg - ahogy te is tetted - hagyni kell, végülis senki sem ment még érettségizni cumival a szájában :-)
    Gabka

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm a bejegyzést, lányom is a leszokás előtt áll (az elején mintha magunkról olvastam volna), nagyon szimpatikusak voltak soraid! :) Remélem nálunk is hasonló lesz a befejezés.

    VálaszTörlés