Amikor az egyévesnek azt mondom: NEM SZABAD!

Mostanában gyakran beszélgetek egy év körüli gyerekek szüleivel. Révén, hogy az enyém is lassan annyi:) A leggyakoribb kérdések:

- szopizik még?

- alszik éjjel?

- vannak már hisztik?

Hát akadnak. Igen... a lányom a nyugalom szigete volt, úgybeszélve igen könnyen hozzáfértem az elméjéhez (ezért is aratott nálam elsöprő sikert a módszer). Ilyen korán! Ő nagyon hamar elindult, korán kezdett érteni, beszélni. A lakás babakompatibilis volt, ami nem neki való volt, azt magasabbra tettük, eldugtuk. Ritkán hangzott el az a bizonyos NEM. Így amikor mégis nemet mondtam, akkor tudta, megtanulta, hogy jó okom van rá, mondjuk veszély van. Ahhoz is hozzászokott, hogy mindig volt IGEN, amivel ő jobban járt. Várta is ezt, maximálisan bízott bennem. Hozzátenném, ő mindjárt 4 éves és ez a mai napig így van. Ha valamit nem engedek, akkor kérdi, hogy mit lehet helyette, de az sem ritka, hogy ő áll elő egy ötlettel.

Most itt a kisfiam is, akinek már nem tudom ugyanezeket  a körülményeket megteremteni.
A lakás tele van apró holmikkal, földön felejtett filctollal, asztal széléről kilógó festékestálkával, gyurmagalacsinnal, keksszel... de megjelentek azóta a kisasztalok kisszékekkel is, amikre remekül fel lehet mászni (és a gyakorlat azt mutatja, hogy remekül le is lehet zuhanni). Ezeket nem tudom elpakolni. Megpróbáltam, de mivel a lányom is a nappaliban éli az életét... nem vehetek el tőle mindent, csak, hogy a fiam biztonságban legyen. És neki bizony van egy kis detektora, amik az apró, koszoló, anyagi kárt vagy életveszélyt okozó tárgyakta, helyzetekre van beállítva. Mikor felállt és elindult, két nap múlva, már hurrikánként söpört végig a szobán, kifejezetten azt élvezve, hogy amit eddig nem ért el, az már szabad préda. "Váratlanul" ért bennünket ez a viselkedés és bizony minden második szavunk az volt, hogy "Marcikaaaaaa.....neeeeeeeee......nem szabad....add ide.....váááááá" majd "ehhh" és rosszallóan "ej, Marcika". És hiába nem akarok címkézni, mert ismerem a hatását... magamban azt gondoltam, ez a gyerek bizony egy buldózer...

Ja, és számomra a legmegdöbbentőbb, ahogy kiáll az akarata mellett. Ha valamit az asztalról szeretne, akkor ordít, nem tudjuk elterelni, hiába ajánlok helyette mást. Hát.... nem egyformák a gyerekeim:) 

Aztán elég lett. Abból, hogy minden összetörik, hogy semmit nem szabad, hogy a fiamból buldózert csinálnak az életkörülményeink. Első lépésként a nagylányom kapott egy elkerített kuckót (járóka pl), amiben játszhatja a féltett játékait, ahol tarthatja az apróságait. Máshol nem. Ez a módszer egyébként a (kezdődő) féltékenységnek és bántalmazásoknak is elejét vette, mert mindenki tudja, hogy ami kint van, az közös, ami bent, az a sajátja. Természetesen, ha igény lesz rá, akkor a fiam is kap egy ilyen helyet magának, de úgy érzem, hogy mire ez bekövetkezhetne, már nem is lesz rá szükség.

De ez csak a gyakorlat. Oké, hogy a lányomnál sikerült a pozitív kommunikáció, de olyan ritkán volt rá szükség, hogy nem okozott nehézséget erre odafigyelni. Arra emlékszem, hogy vele nagy csatát vívtunk a homokozóból kidobált homok és a macska terrorizálása miatt. Ott végül nem is a mit ne csináljon és helyette mit igen vezetett eredményre, hanem, hogy meglett az ok: ha odaültem és vele homokoztam, akkor semmi nem repült... ha odébbmentem, akkor igen. Ez tipikus példája annak, hogy a negatív figyelem is figyelem:) Szóval ott ültem, amíg kellettem neki. Ez van, ez lett a megoldás.

A "Beszélj úgy" könyvben van egy olyan gyakorlat (56.o), hogy írjam le, mit várok el és mit tiltok. Utóbbira koncentráltam most a fiam esetében. Végiggondoltam, hogy mi minden történik egy nap, mérlegeltem, hogy valóban nem szabad-e:

Nem szabad 

- felmenni a lépcsőn

- felmászni az asztalra

- kanapén szaladgálni (nem a kanapé érdekel:)

- bemászni a lányom kuckójába

- hozzányúlni a kályhához

- koszos cipőtalpat rágni

- seprűt rágni

- porszívócsövet belülről kinyalni

- poharakat lepiszkálni az asztalról és földhöz vágni

- filctollat szívni

- kaját szájból kivenni és szembe, hajba masszírozni

Kb ezekre kellett megoldást találni. Dőlt betűseket pakolással meg lehet oldani. Legalábbis az esetek egy részében... már csökken a "nem"-ek száma. Az elsők esetében, amik valóban veszélyesek... átalakítások kellenek. Rács a lépcsőhöz, és valamit ki kell találni a kanapéra, kályhához. Egyenlőre nincs ötletem, remélem, hogy a kevesebb NEM elég eredményes lesz:)

Az azonban biztos, hogy nagyon tudatosan odafigyelek arra, hogy azt mondjam, hogy MIT CSINÁLJON és ne azt, hogy MIT NE!

- maradj szépen itt mellettem

- az asztalon játszani, enni, rajzolni szoktunk. 

- a kanapén ülni, feküdni szoktunk. szaladgálni a földön lehet.

- az a Panka birodalma, játsszunk inkább ezt vagy ezt

- a kályha forró! 

Ha azt mondom, hogy mit NE csináljon, abból annyi megy át neki, hogy ki van mondva ami tilos*, illetve maga a tény, hogy "nekem már megint nem szabad". Ez kelti a dühös - hisztivel kifejezett** - ellenállást, a később a konok dacot. Nagyon fontos, hogy egy baba, kisgyerek fejében nincs annyi variáció, megoldási képlet egy témára, mint a felnőttnek. Sokszor egyébként a felnőttnek sincs! Ezt akkor tudjuk megtapasztalni, amikor elkezdünk figyelni: mennyivel nehezebb még nekünk is gyorsan kitalálni, hogy mit csináljon, mint, hogy mit ne. Ha még nekünk is ilyen megerőltető.... elvárható-e a gyerektől, babától?!

* Kísérletek szerint ha egy gyereknek azt mondom, hogy "Ne emeld fel a kezed" akkor felemeli. A tiltószót meg se hallja. És ami meglepő, hogy a hangerővel is van összefüggés, épp fordítva, mint gondolnánk:)

** Az érzések kifejezéséről később még írok. Elöljáróban annyit, hogy nekünk felnőtteknek sincsenek sokszor megfelelő eszközeink - tehetetlen dühünkben földhözvágott kulccsomó, káromkodás, elcsattant pofon stb. A gyerek pedig utánzással tanul. Érdemes hát egy érzések kifejezésére alkalmas szókészlet elsajátítása (túl a jón és a rosszon). Pl. dühös vagyok, csalódott, magányos, vidám, elégedett, büszke, tehetetlen, tettrekész... (egy kis EMK:)