Egy videó jött ma velem szembe, és milyen jókor... kicsit sokat fényképezem a gyerekeimet újabban, ezt amúgy is észrevettem. Belenéztem... a gondolataim a szülinapi jelentnél ragadtak le. A digitális fényképezőgépek terjedése óta a születésnapok és a karácsonyok fő helyén valóban a megörökítés áll... az élmény pillanatnyi megélése helyett. Ami egy dolog, hogy mi, a felnőttek gyakran, nem figyeljük az illatokat, a benyomásokat, kizárólag a megfelelő fényeket és beállításokat... a telefonunkat.
De mit él át ebből a gyerek? A csillagszóró, a szülinapi gyertya fénye helyett a vakuk vakítják el, az együtt megélt pillanat pedig elmarad, hiszen mi a kamerába/telefonba nézünk, nehogy lemaradjon valami és mi úgyis tudjuk már, hogy mit kap, nem? Mindezt gyakran olyan közel a gyerekek arcához, ami mindettől eltekintve is zavaró (neki). És nem egy... sokszor 2-3-4 gép is megörökíti ugyanazt. Ez nem együtt megélt ünnep, hanem egymás mellett. Ezek az alkalmak meg lesznek örökítve, mintha megtörténtek volna, de a gyerek, ő vajon mire emlékszik majd? Figyeli valaki a gyerek arcán az örömöt, esetleg a csalódottságot, amit az átvett ajándék, a karácsonyfa, a lufikkal feldíszített szoba látványa, az első csúszdán való lecsúszás okoz? Vagy majd csak amikor visszanézzük?
Ma a lányom bábelőadást tartott. Az első pár percben áhítattal és egyben döbbenten figyeltem, hogy milyen jó ötletei, frappáns szófordulatai vannak és milyen tüneményesen berendezte a színpadot hozzá. Majd felráztam magam, mintha minden "elbambult" pillanat bűn lenne, hogy hé, videózzál, gyorsan! És előkaptam a telefonom és vettem is. Majd megmutatom a férjemnek, ha hazaér. És eddig a fenti videóig ez az ötletem tetszett is. De vajon nem lett volna jobb végignéznem a bábozást? Csak RÁ figyelve, megőrizve az emlékeim között? Vajon nem mesélhettem volna inkább el a férjemnek? Fotózásfüggő lettem?
Nem gondolom, hogy azt a csodás lehetőséget, hogy a nap bármely pillanatában készíthetek képet, el kéne dobni. De azért talán sokszor lehet mérlegelni, hogy ez most tényleg "az" a pillanat, amit érdemes megörökíteni, készíteni 1-2 képet (a 30 helyett) vagy inkább csak legyek ott, figyelek, nézzek a szemébe, legyek nagyon büszke rá ott, akkor. (Az az ötletem támadt, hogy hasonló módon fogom tudatosítani magamban, mint a Beszélj úgy könyv alapján tettem a tiltásokkal kapcsolatban: mit fotózok, valóban fontos, stb ezért szeretem ezt a könyvet:)
Bartos Erika Anna és Petijében az egyik gyerek születésénél szól az orvos, hogy "Apuka, fotózzon, lemarad a pillanatról". Lemarad vagy megéli? Egy ilyen pillanatra - először megpillantani egy kisbabát - lehet emlékezni életünk végéig, de arra, hogy milyen jó volt, mikor először lefotóztam a gyerekemet.... khm. Vagy ott vannak az első lépések, amikről a táskában telefon után kutatva le is maradunk, csak félszemmel figyelünk? Pedig ott egy kisgyerek, aki epedve várja, hogy CSAK őt lessük, csak rá figyeljünk, mertt ez az ő pillanata!
Ha utánaszámolok, hogy naponta, hetente, havonta, évente hány képet csinálok... hányszor nézem ezeket vissza? Egy ekkora mennyiséget lehetetlen. És gyanítom, a gyerekeimnek is az lesz, sőt, öreg koromra, amikor nosztalgiázgatnék, nekem is. Pedig milyen jó egy fotóalbumot megnézegetni, de vajon ugyanilyen jó lesz egy egyhetes nyaralásról végignézni az ott elkattintott 700 képet? Szelektálni pedig most nincs időm, mert még így is hatalmas meó lenne, kinek van erre ideje? Egyébként szegény dédiék is azért nem kapnak fotóalbumot, mert nincs időm kibogarászni a többezer képből azt a pár százat (!!!), amit elő kéne hívatni. Mert ők ugye nem látják a Facebook-on.
Na, szóval mától megpróbálok kevesebb képet készíteni a gyerekeimről. Hátha a kevesebb MOST IS több.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése