Mielőtt rávágom, hogy NEM!

Anyaaaa, csak még egy fagyit… Úgy szeretném ezt a kisautót… Menjünk ma ki a strandra… Nem akarok oviba menni… vegyünk nekem új nadrágot… hány ilyesmit hallunk egy nap? Vagy akár egy órában???

Mielőtt rávágnám, hogy NEM, megállok egy pillanatra. Eszembe jut egy történet. A helyzet átlagos, férj, feleség beszélgetése. A családban a férj szava dönt, a nő „csak” háztartásbeli. A feleség kezdi:

• Drágám… menjünk el idén nyaralni…
• Na ne… komolyan előröl kezdjük? Már megmondtam, hogy nem. Se pénzünk nincs rá, se azzal a sok hülyével nincs kedvem bájologni, akik az ilyen helyeken megtalálnak minket.
• Igen, de most van egy akciós lehetőség…
• Ide figyelj, nincs kedvem ezen vitázni. Minden hónapban előjössz valamivel. A múltkor kitaláltad, hogy tönkrement a kanapé, vegyünk újat. Addig rágtad a fülem, míg belementem. Tessék. Akkor ücsörögjél azon, ezért vettük, nem?
• …

Amikor a feleség szerepébe bújok, ilyesmik jutnak eszembe: esélyem sincs a nyaralásra és még a múltbeli dolgokat is az orrom alá dörgöli. Méghogy nincs rá pénzünk… tudom, hogy van, csak neki én nem vagyok fontos. De ha nem is lenne… attól még nem kéne velem így beszélni. Én is a család tagja vagyok, nem? Hogyhogy az én véleményem, akaratom sosem számít? És már álmodozni sem lehet?...

És mi lenne, ha a férj egy picit másképp reagálna?

• Drágám… menjünk el idén nyaralni…
• És hová szeretnél menni?
• Görögországba van most egy akciós út, negyed áron van, nagyon megéri.
• Mennyi időre?
• Egy hét.
• És pontosan hová? Kikkel?
• Nem tudom pontosan hová, majd megnézem. A Krisztiékkel.
• Nagyon szeretnél elmenni nyaralni, ugye? (megöleli a férj a feleséget) Majd átnézzük, hogy állunk anyagilag, bár félek, ez most nem fog beleférni. Tudod, én is szeretnék nyaralni, igaz, Krisztiéket nem annyira kedvelem.
• …

Minden bizonnyal ebben az esetben sem fognak elmenni a nyaralásra. Mi változott mégis? Másképp érzem magam a feleség szerepében? Megértésre találtam, meghallgattak. Sajnálom, hogy a dolgok nem úgy alakultak, de legalább a férjem mellettem áll, megért engem és osztozik az örömömben vagy csalódásomban.

És most térjünk be gyerekünkkel egy áruházba. Rafinált hely, a két kassza közt egy nagy kosárban mindenféle „akciós” játékok vannak. A gyerek meglát egy betonkeverő autót.

• Nééééézd anya!
• Látom.
• Vegyük meg…
• Már mondtam, mikor bejöttünk, hogy nem veszünk semmit.
• De ilyenem még nincs és nagyon szeretném.
• Majd szülinapodra.
• De én most akarok vele játszani.
• Nem hiszem el, hogy nem tudunk úgy vásárolni, hogy ne kezd el könyörögni. Múlt héten kaptál egy dömpert, az már nem jó?
• Nem.
• Akkor majd odaadom a Ferinek, ha nem becsülöd a játékaid.
• Nem érdekel. Akarom ezt az autót.
• Akarom? Talán szeretném, nem?
• Szeretném.
• Akkor sem!
• Gyűlöllek, nekem semmit nem szabad ugye? Bezzeg magadnak…….
• sírás, nyávogás… sértődés, hazáig rosszkedv.

Vagy…

• Néééézd anya!
• Mi az? Ó, egy betonkeverő?
• Igen és ilyenem még nincs.
• Mutasd csak! Hű, ennek billen a hátulja! nagyon szuper.
• Megvesszük?
• Látom nagyon szeretnél egy betonkeverő autót. Ilyened még pont nincs otthon.
• Nincs.
• Most sajnos nem tudjuk megvenni, mert nincs rá pénzünk…
• De anyaaaaaa….
• várj, beszéljük meg…
• nem akarok beszélni, az autót akarom! (talán sírni kezd)
• Elhiszem, hogy szomorú vagy, hogy nem tudjuk most megvenni. Én is jobban örülnék neki.(anya megöleli a gyereket), Ha meghallgatsz, elmondom, mi az, amit csinálhatunk.  Ha hazaérünk, azonnal felírjuk egy papírra, hogy a szülinapodig el ne felejtsük, hogy nagyon szeretnél egy ilyen autót. Addig pedig kitaláljuk, hogy hol lesz a helye a polcon.
• Hol?
• Gondolom a másik két dömper mellett. Vagy van más ötleted?
• …

Az első esetben a szülő azonnal elutasította a gyereke kérését (ami a szülő felől érthető, hisz napi 100 kérés nem teljesíthető), ellentmondást nem tűrően. A gyerek akarata falba ütközött, ami egy kemény ellenállást és dacot váltott ki belőle. Joggal érezte úgy, hogy a szülő nem érti, hogy az autó neki mennyire fontos, még akkor is, ha van otthon másik. Attól még lehet fontos. A szülőnek pedig elege lett a folytonos könyörgésből, követelésből, nyivákolásból. 

A második esetben a szülő ráhangolódott a gyerek kívánságára, elfogadta, hogy neki ott, akkor fontos az autó. Kifejezte, hogy érti, amit szeretne és elmondta, hogy miért nem teljesítheti azt. A gyerek természetesen nem volt elégedett a nemleges válasszal – miért is lenne? – de mivel nem azonnali, kemény elutasításban volt része, nem is dacolt olyan keményen a szülői akarat ellen. Mivel a szülő éreztette, hogy fontos számára a gyerek érzése, így a csalódottság okozta szomorúság nem fordult át szülő elleni gyűlöletté. Ez nagyon fontos!

Minél többször vágom rá valamire, hogy „nem!”, hogy „elegem van”, hogy „hagyd már abba” vagy „ne idegesíts”, annál erősebbek késztetjük dacra, követelőzésre, undokoskodásra gyerekünket. 

Hogyan várhatnánk el tőle, hogy megértse a mi álláspontunkat… ha mi sem értjük meg az övét?

Ez ismét egy időigényes, szülői kreativitást, türelmet és elszántságot próbára tevő módszer. Látszólag tovább is tart belemenni egy beszélgetésbe valamiről, amiről mi már tudjuk, hogy nem fog megvalósulni... mégis, ha belevesszük, hogy mennyi sírástól, csalódástól, hisztitől kíméljük meg ezzel gyermekünket... és mennyi kellemetlenségtől, bíráló tekintettől, kudarcélménytől és idegességtől saját magunkat, akkor és a nap további részében... az eredmény egyértelmű: mindenkinek megéri energiát fektetni a megelőzésbe.  

A bejegyzést Iványi Zsófi írta. Ha másolod, kérlek, hivatkozz a blogra vagy a nevemre. Köszönöm, hogy tiszteletben tartod a munkámat!