És az első kritikám a könyvvel kapcsolatban: nem volt különösen szimpatikus az a rész, mely azt tanácsolja, ahogy válasz helyett bátorítsuk gyerekünket a külső források használatára. Minden egyes példát úgy értelmezek gyerekfejjel(!!!), hogy a „szüleimnek egy gonddal kevesebb, persze, így a legegyszerűbb nektek”. Még egy olyan példa is olvasható, hogy tinilányom megkérdi, mit tegyen és én a könyvtár titniknek szóló könyveit ajánlom az én tanácsom helyett. Én hasonló helyzetben úgy érezném, hogy a szüleim a problémámmal való foglalkozás helyett könyvtárba küldenek, leráznak.
A szülői beszélgetések során azonban többen is mondták, hogy ők kamaszkorukban bizony örültek volna, ha a könyvtárba küldik őket a jótanácsok helyett... így már világos számomra is:) Mindannyian mások vagyunk, ezt a gyerek jelleme fogja úgyis meghatározni.
Bizonyított tény, hogy azok a gyerekek, akiknél otthon vannak könyvek a polcokon – nem csak mesekönyvek, hanem felnőtteknek valók, lexikonok, albumok, stb – és látják a szüleiket, hogy a könyvekhez fordulnak segítségért akár saját problémáiknál is -, ott később a gyerek is szívesebben teszi majd ezt. És hát ma már mindannyiunk otthonában ott az internet. Azt is meg kell tanulni okosan használni!
Hatalmas önkontroll kell ahhoz, hogy végignézzük azt, hogy akit a legjobban szeretünk hogyan követi el azokat a hibákat, amiket mi jóelőre látunk. Ebben a témában találkoztam már olyan kérdéssel, hogy akkor hagyjam a gyerekemet késsel játszani, hadd tanuljon a hibájából? Nem. Nem kell ennyire szélsőségekben gondolkozni. És nem kell MINDIG így csinálni. Elég, ha odateszünk egy sámlit a mosdóhoz, hogy egyedül is tudjon kezet mosni, ha a ruhaakasztót lejjebb tesszük, hogy fel tudja akasztani a saját kabátját, ha veszünk neki egy műanyag kést vagy játékollót, ha úgy választhat, hogy mi adjuk meg a két alternatívát, stb.
És amin zavarba jöttem. Szeretném támogatni gyermekem önállóságát, de nem a saját kárára. A határt úgy gondolom, hogy mindenkinek magának kell meghúznia. Ugyanúgy, ahogy nem adok kést a kétéves gyerekem kezébe, nem hagyhatom, hogy más módokon tegye tönkre a testét. A könyv további módszerek címen említ néhány példát, amivel gyermekem önállóságát korlátozom (csak azokat emelem ki, amikkel ellenérzéseim voltak). Azt tanácsolja, hogy próbáljam megállni, hogy a haját söprögessem a szeme elől, hogy kihúzom a vállát vagy rászólok hogy ne görnyedve írja a leckét. Itt elgondolkoztam, hogy hagyjam, hogy elromoljon a szeme vagy gerincferdülése legyen? A fejezet bővelkedik a mit NE tegyek részekben, de ritkán ad példát a mit tegyek helyettére. Éppen ezért is voltak rögtön ellenérzéseim. Aztán rájöttem, hogy bizony itt is a megelőzésen van a hangsúly: ajánljunk fel egy hajgumit vagy csatot, vegyünk egy ülőpárnát vagy nagylabdát, amin a leckéjét írhatja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése