Lássuk hát, hogyan is irányítjuk gyermekeinket nap, mint nap: "Egyél egy kis zöldséget, az egészséges, na csak egy falatot!"; "Fáradt vagy, feküdj le!"; "Biztos nem kell vécére menned?"; "Ma ezt a ruhádat vedd fel!"; "Segítsek begombolni?"; "Várjál, majd én megcsinálom!"; "Ehhez még kicsi vagy..." stb.
Mi ebben a rossz? Tettem fel a kérdést először megdöbbenve. Hiszen én tudom, hogy a zöldség egészséges, hogy kint hideg van, stb.. Miért ne segítsek neki?
"Nincs is nála csodálatosabb anya, mit meg nem tesz a gyerekeiért!" Abban a hitben nőttem fel, hogy a jó anyák mindent megtesznek a gyerekeikért. Csakhogy én ezt még egy fokkal tovább vittem. Nemcsak mindent megtettem nekik, de még helyettük is gondolkodtam.
Eddig hát a könyvből. És most szóljon ez a rész elsősorban az anyukáknak. Első gyermekünk születésekor meglátogatnak bennünket rég nem látott gyerekes rokonaink, barátaink, anyukánk, anyósunk… mindenki, akinek már van gyereke, aki érettebb és tapasztaltabb nálunk, aki akár már többször is átment azokon a helyzeteken, amikkel mi éppen most próbálunk így vagy úgy megbirkózni. Ismerik, vagy azt hiszik, hogy ismerik az okokat és a következményeket, tehát ők mindent tudnak. A következő szituációk valamelyikével egészen biztosan találkoztunk:
- „Ennek a babának piros a feneke, kend be a *** krémmel, az jó lesz rá’”
- „Ne úgy fogd azt a gyereket, add ide, majd én megmutatom!”
- „Hát így sosem fog rendesen böfizni, aztán meg sírni fog, hogy fáj a hasa. Nézd így kell csinálni.”
- „Miért fekve szoptatsz? Én mindig ülve szoptattam, úgy sokkal könnyebb!”
- „Ha már most felkapod minden nyekkenésre, akkor ne csodálkozz, ha egy év múlva egy elkényeztetett gyerek lesz belőle”
- „Látom, nem vagy a helyzet magaslatán, szólj, ha bármiben segíthetek.”
- „És szopizik rendesen? Mennyit eszik? Milyen volt a szülés? A fájások, és tudsz most ülni? Nem fáj a melled? És a hasad? Nem vagy fáradt? Alszik éjjel? Hány óránként eszik? Hasfájós?”
- „Jaj, nekem aztán ne mondd, hogy milyen, én tökéletesen tudom, hiszen három gyerekem van. Nekem nem kell részletezned…”
- „Na figyelj, ilyen esetben azt kell csinálni, hogy…”
- „Ja, persze… mikor az enyém ilyen kicsi volt még ő is egy kis angyalka volt, de bezzeg most… nézz csak rá!”
- „Nahh, az első gyereknél még én is odafigyeltem erre… aztán a másodiknál már nem tudtam. Meglásd, veled is ez lesz, hiába próbálkozol.”
- „Bezzeg az én időmben még nem voltak ilyenek, mégis felnőttek a gyerekeim!”
Ismerősek voltak a mondatok? Mit éreztünk, amikor valaki a legnagyobb jószándékkal beleszólt a mi dolgunkba? Csak azért, mert tapasztalatlanok vagyunk?
Sokszor ugye nem is feltétlenül a kérdés vagy felajánlás, vagy jótanács tartalma miatt éreztük sértőnek a helyzetet, ugye? Hát akkor? Talán túlságosan közel kerültek az magánszféránkhoz? Esetleg azt éreztük, hogy nem vagyunk jó anyák, mert még ezt sem tudjuk? Kellemetlen lett volna egy tanácsot elutasítani, mert erőszakos volt a másik fél? Éreztük azt, hogy ők is a saját bőrükön tapasztalták ki, miért nem hagyják meg ezt az örömöt nekünk is? Nem nézik ki belőlünk, hogy mi is képesek vagyunk rá? Vagy eljutottunk egészen addig a gondolatig, hogy „Neked meg mi a fene közöd van ehhez?” vagy „És te mióta vagy ilyen okos?” esetleg udvariasan kimondtunk olyasmit is, hogy „Hadd próbáljam meg, ahogy én gondolom, elvégre az én gyerekem”. Persze egy ilyen kijelentés maga után vonja a jól megérdemelt következményét: „Mit kell ezen így felkapni a vizet, én csak segíteni akartam”.
Milyen jó lenne olyasmit hallani, hogy „Nahát, milyen ügyes anyuka vagy, nem könnyűek az első napok!”. A sok jótanács helyett hozhatnának ajándékba kismamaújságot, egy jól bevált nevelési könyvet kölcsön, vagy ajánlanának egy honlapot, ahol érdekes dolgok vannak, amit ha van kedvünk elolvashatunk és nem kellene magyarázkodni, ha valamit nem szeretnénk kipróbálni belőle. Jó lenne, ha tiszteletben tartanák a szüléssel és szoptatással kapcsolatos élményeinket, lehet, nem akarunk beszélni róla. És milyen jó lenne, ha nem lomboznának le minket azzal, hogy lám, az ő gyerekük is ilyen meg olyan rossz lett… hadd higgyünk abban, hogy a miénkkel ez másképp lesz!
És most képzeljük el, hogy gyerekként milyen jó lenne, ha anya egyszer megkérdezné tőlem, hogy merre menjünk sétálni, vagy mit szeretnék felvenni az ünnepségre és nem mondaná a piros pulcsimra, hogy de igenis jól áll, mert szerintem nem áll jól. Vagy milyen jó lenne, ha nem mondaná azt a törileckémre, hogy pofonegyszerű. Mert nekem ugyanis nem az! Én keményen tanulok a jegyeimért és igenis nehéz a töri a sok évszámmal… bezzeg anyu mindig elmondja, hogy az ő munkája milyen nehéz, és azt mindenkinek el kell ismerni, pedig csak egy irodában ücsörög egész nap. És milyen jó lenne az is, ha nem kérdezgetné minden nap, hogy mi volt az ebéd, megettem-e, és hogy ízlett, vagy hogy kikkel játszottam a napköziben és kibékültem-e a barátommal és ha nem akkor miért… Majd elmondom, ha akarom, nem? Néha csak úgy nincs kedvem elmesélni, hogy min vesztünk össze, máskor meg, mert aztán jönne nekem azzal, hogy béküljünk ki, pedig én nem akarok! Ő nem is ismeri a barátaimat, nem ő van velük egész nap, nem is értem, miért mondja. Jó, neki is vannak barátai, de az más. És mikor már nagyon idegesít, válaszolok, de szerinte undokul és az nem illik, mert ő kedves és csak segíteni akart. Sajnálom, hogy megbántom olyankor, szomorú vagyok miatta, de ha egyszer így érzem, akkor mit csináljak? Apa meg nagyon okos ember, a legokosabb, akit ismerek, mindig mindenre rögtön tudja a választ. De milyen jó lenne, ha beszélgetne velem úgy igazán, mert a múltkor is megkérdeztem, hogy honnan jön az eső, mire ő elkezdett valami párolgásról meg mittudoménmiről beszélni, a felét sem értettem, de jó sokáig tartott. Azt már meg sem merem kérdezni, hogy ebből hogy lesz hó… Meg az is jó lenne, ha nem vennék el rögtön mindentől a kedvem, a múltkor is például, mikor mondtam, hogy orvos akarok lenni, akkor rögtön azzal jöttek, hogy ilyen bioszjegyekkel ne is álmodozzak erről és egyébként sem olyan jó dolog az, mert nem fizetik meg őket rendesen. Hát, már nem akarok orvos lenni, hanem inkább tűzoltó, de nem merem nekik elmesélni, nehogy ezt is elrontsák nekem…pedig állandóan kérdezgetik…
Hogyan használd a könyv tanácsait? A titok nyitja a részletekben rejtőzik. Nem kell a fejezet összes javasolt technikáját állandóan alkalmazni. Sőt!
Próbálom az általam leszűrt lényeget tömöríteni: ne legyünk kioktatóak amikor tanácsot adunk, inkább segítőkészek (itt a kulcsomdat: „Néha segít, ha…”); ne éreztessük, hogy jobban tudjuk; ne kényszerítsük (lelkileg se!) arra, hogy ránk hallgasson; a véleményünk legyen egy megfontolandó dolog a sok másik mellett, amit együtt végigveszünk; vegyük figyelembe az igényeit és alkalmazkodjunk a hangulatához; ne éreztessük vele, hogy tőlünk függ (ami belőle a tehetetlenség érzését váltja ki).
Hallgasd úgy, hogy elmesélje! Fontos a kevesebb több elve ebben a fejezetben, hiszen címadó is. Valóban engem is bosszantottak már fel tolakodó, értelmetlen kérdésekkel, amikre nem akartam válaszolni. Azonban szívesen beszéltem volna róluk csak úgy, amikor nekem kedvem van hozzá. De éreztem már csalódást is, amikor valaki nem érdeklődött, azt éreztem, hogy eszébe sem jut, hogy mennyire el lehet magával foglalva, de ha ennyire nem érdekli, akkor nem is mondom el… Szóval szerintem lényegtelen kérdéseket ne tegyünk fel, vegyük észre ha a gyerekünk nincs beszélgetős kedvében, ne akarjunk mindenáron belelátni a fejébe, de ha látjuk, hogy valami foglalkoztatja, ha valami fontos történt, akkor azért nyugodtan kérdezzünk, de fel is ajánlhatjuk, hogy ha van kedve, nekünk van időnk arra, hogy meghallgassuk a mondandóját.
A bejegyzést Iványi Zsófi írta Adele Faber és Elaine Mazlish: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyve alapján. Ha másolod, kérlek, hivatkozz a blogra vagy a nevemre. Köszönöm, hogy tiszteletben tartod a munkámat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése