Nekem ugyan nem volt lakodalmam. De ezért mégis, van olyan, ahol a házaspár szülei videóznak a nagy napon? Nem vagyok egy habosruhába öltöző típus, de ha az lennék, készülnék, stb, akkor biztosan bántana, ha apám, anyám néha a telefonja mögül kimosolyogna rám, hogy "szép vagy kicsim", de egy pillanatra le nem tenné.
Hát, szerintem legalább ekkora izgalommal várják a gyerekeink a születésnapjukat vagy a karácsonyt.
Már korábban is nagyon foglalkoztatott ez a fényképezés téma. Nálunk az oviban nem igazán lehet fotózni. Helyette egy szülő kattintgat, megosztja velünk. Egy-két kép készül a gyerekemről, talán a legnagyobb pillanat ki is marad. Eleinte zavart, elvonási tüneteim is voltak, sőt, mármár megfosztva éreztem magam valamitől. Aztán szépen lassan visszatértem és elkezdtem figyelni. Úgy, ahogy a telefon vagy fényképező mögül nem lehet. Mindenre. Az emlékek nem a telefonomban, hanem bennem fognak megmaradni.
Az első anyák napi dal, amit a férjem tanított az akkor még nem egészen két éves lányomnak... szintén nem lett megörökítve, hiszen mi hárman voltunk ott. Azt is mennyire bántam, hogy nem nézhetem meg újra. Viszont azóta olyan gyakran felidézem azt a dalt, játszom vissza azt a pár percet, ahogy ott zokogtam... ahányszor egy videót sosem nézek újra. (Talán még annál is többször, ahány lájkot kaptam volna rá.:)
Találtam egy posztot, amivel annyira de annyira egyetértek, hogy bemásolnám. Ursula Cafeblogról származik, nagyon érdemes elolvasni. Nem hiszem, hogy az írásnak az lenne az üzenete, hogy nem örökíthetjük meg a gyerekeink nagy pillanatait. Egyszerűen csak annyira hívja fel a figyelmet, hogy ésszel is lehetne. Ez olyan helyen, mint az ovi, talán nem csak a szülő feladata, de egy-egy értekezleten esetleg érdemes felvetni, hogy mi lenne, ha csak 1-2 szülő kamerázna és körbeküldené.
Persze, fontos, hogy a nagyi és a dolgozó apa is lássa. De fontosabb annál, amit a gyerek lát, gondol, érez akkor?
Nem az egy-két képpel van a baj, azt csináltunk korábban is, hiszen a fényképezőgépet nem tegnap találták fel. Hanem azzal, hogy kibillent az egyensúly, elveszett a mérték és éppen a lényegtől fosztjuk meg magunkat és a gyerekünket.
És meg lehet magyarázni, hogy egy iskolai ünnepségen miért csinál MINDEN szülő fejenként 765 képet (mert ugye biztos, ami biztos, hátha nem sikerül, meg amúgy is ingyen van), ahogy az több visszajelzésből kiolvasható: a rokonoknak kell megmutatni és hát megőrizni az utókor számára.
De mi van a karácsonnyal, születésnappal? Na, ott miért kell minden családtagnak fényképezni, ahogy elfújja a gyertyát, vagy bontja az ajándékot? Biztos sok helyen megvan az egyensúly ebben, az ne is vegye magára. De érdemes lenne egyszer, egy ilyen alkalommal hátralépni és megnézni kívülről, hogy mi is történik... mindenki csak dokumentál. Ki az aki együtt örül?
Én nem akarok senkit megváltoztatni... a saját családom is majd megváltozik, ha megérik rá. Egy évben párszor elviselem, hogy a gyerekeim, akik játszani szeretnének az új játékaikkal... arra kárhoztatnak, hogy ehelyett mosolyogjanak a telefonokba. Háromba-négybe is egyszerre. Túl fogják élni. De én annyira belefásultam ebbe a fotódömpingbe... kezelni sem tudom a sokezer képet, át se nézem, mert hát mennyi van már?
Kicsit olyan ez, mint a tévé. Amíg nézem, addig el sem tudom képzelni, hogy mi abban a jó, ha nem, vagy hogy egyáltalán mi mást csinálnék... aztán amikor már megszoktam, hogy nem nézem, akkor borzongok a gondolattól is, hogy a lakásban egyáltalán tévé legyen. Akkor már ragaszkodom a szabadsághoz.
Na, itt az Ursula Cafeblog cikk:
A múlt héten volt a fiaim óvodájában egy kedves összejövetel, apukák, anyukák egy délutánt tölthettek el a gyermekeik társaságában, az adventi várakozás, a közeledő karácsony jegyében. Volt gyertyagyújtás, sütemény, Luca napi búzaültetés, majd egy, az elmúlt hónapok munkáját bemutató kis dalgyűjtemény, amelyet a gyerekek adtak elő a szüleiknek. Büszkén, de izgatottan.Én meghatottan figyeltem a zavart mosollyal tekintetembe kapaszkodó fiamat, ahogy mindig elmosolyodik, ha észreveszi, hogy figyelem.Azután végignéztem a szülőkön… Sokkoló volt a látvány: sehol egy arc, szinte mindenki a telefonja/kamerája mögé bújva örökítette meg a soha vissza nem térő látványt. Akit mégsem takart el az okosabbnál okosabb kütyüje, mert rutinosan gyerekfejmagasságból vette a műsort, az tekintetével folyton azt ellenőrizte, nem mozdult-e el a kép.Hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy sajtótájékoztatóra kaptam volna meghívást, vagy egy felkapott celeb vonult volna át a termen. De bevallom, fogalmam sincs, hogy a gyerekek hogy érezhették magukat.
Értem én, hogy meg szeretnénk őrizni az emlékeinket az utókor számára, az is világos, hogy szeretnénk majd időről-időre újra végignézni, ahogy a kis Pistike énekli a Kiskarácsonyt. És biztosan Pistike is hálás lesz évek múlva, ha látja, életének mennyi fontos pillanatát mentettük át az enyészet elől az öröklétbe.De nem lehetne megbeszélni, hogy egy vagy két szülő (ahol esetleg apuka és anyuka is jelen van) megörökíti az eseményt, nagytotálban, nem ráközelítve édes egyetlen magzatának orra hegyére, és azt utána mindenkinek szétküldi?Ha másért nem, csak azért, mert a jelen Pistikéje néha szeretné, ha csak ülne azon a pici széken az anyukája, amin egyébként Pistike szokott grízes tésztát kanalazni, vagy kifestőt színezni más, szürkébb hétköznapokon. Most, mikor ünneplőbe öltözött a csoportszoba és a gyermeki szív, biztos vagyok benne, hogy Pistike hálás lenne egy-egy bátorító mosolyért, biztatóan csillogó tekintetért.A jelen Pistikéje ugyanis többnyire nem törődik a jövő Istvánjával, ő csak el szeretné énekelni a dalt az anyukájának. Sőt, dehogyis szeretné! Az óvónéni akarja, hogy most, itt, mindenki előtt énekeljék el a Mennybőlazangyalt. Pistike egyáltalán nem akar énekelni, Pistike szerepelni sem akar, csak enni még egy-két szeletet abból az isteni almás pitéből, meg az anyukájához bújni, esetleg egy kicsit megrugdosni Károlykát a délelőtti szemétkedéséért, de előbb ide kell állni a szőnyegre, és mindenki mással együtt énekelni, miközben vakuk villognak, és telefonnal kameráznak, hogy aztán feltolják a jutyubra meg a fészbukra, mert olyan iszonyatosan büszkék a szülők, hogy a gyermekük már ilyen sok dalt tud ilyen hangosan elénekelni.De biztosan jólesne szegény Pistikének, ha ő is, élőben, eredetiben, ríltájmban érezhetné ezt a büszkeséget, vagy legalább az anyukája tekintetébe megkapaszkodhatna egy kicsit.Csak az almás pitéig.Biztosan megköszönné egy félszeg mosollyal a számára különleges figyelmet.
Itt a linkje, vannak hozzászólások is:)
Kép1, Kép2
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése