A: Gyere Pirike, indulunk.
Gy: Még neeeee….
A: Tudod, mit beszéltünk meg? Akkor jövünk legközelebb, ha hiszti nélkül elindulunk haza.
Gy: Jó, de még maradjunk.
A: Nem, indulnunk kell.
Gy: Nem akarok hazamenni. És nem akarok holnap oviba sem menni. Maradni akarok.
A: De még vacsorázni és fürdeni is kell.
Gy: Nem kell.
A: Jó, háromig számolok. Egy… kettő… három… - anya elindul, majd megáll és visszanéz.
Gy: Neeeeeeeeeeee….
A: Jó, akkor ha ezt tovább folytatod, akkor legközelebb biztosan nem jövünk. Megbeszéltük, emlékszel? Majd otthon, a szobában meggondolod, hogy jobb itt békésen elindulni, mint el sem jönni. Nem?
Gy: Neeeeeeee…… - már nagyon sír.
A: Jó, így nekem ehhez semmi kedvem, én veled többet tuti nem jövök.
Most álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk át... anyaként hogyan élünk meg egy ilyen helyzetet? Képzeld csak bele magad a fenti jelenetbe...
Az anya szemszögéből hasonlókat érzezhetünk: minden nap lemegyünk a játszótérre, minden nap megy a könyörgés az elindulás miatt. Unalmas, fárasztó, idegtépő, értelmetlen könyörgés. És általában úgyis hiszti a vége, tehát olykor már az udvariassági köröket sem futjuk le feltétlenül... ha úgyis a hiszti a vége, akkor kezdjük azzal, úgy rövidebb. Mindamellett anyaként gondolhatom azt is, hogy eddig a gyerek igényei elégültek ki, homokoztam vele, mászókáztunk, libikókáztunk, hintáztattam, szaladtam utána, most az én igényeim vannak soron (fáradt vagyok, unatkozom már, és egyébként is idő van). Tehát a követelésem jogos. És jogosan várom el azt is, hogy a több órás játékot ne egy hisztivel zárjuk, ami rányomja a bélyegét az egész esténkre. Annyira elegem van ebből. Már gyomorgörcsöm van attól a gondolattól, hogy indulni kell lassan. tudom, hogy megint az egész játszótér a mi műsorunkat fogja figyelni. Olyan jó lenne egyszer normálisan elindulni.
És most még egy pillanatra álljunk meg...hogyan érzi magát ebben a helyzetben a gyerek? Jól? Nem igazán... Most gondoljuk át a jelenetet a gyerek szemszögéből. hogyan érezzük magunkat gyerekként?
A gyerek szemszögéből hasonlókat gondolhatunk: éppen játszom. Nagyon jól érzem magam. Nem akarok hazamenni. Anya már megint ráncigál engem. Persze, amíg itt volt a barátnője, addig nem volt semmi baja, elbeszélgettek... érdekes, most hogy elment, hirtelen indulni kell nekünk is. Bezzeg, amikor ő akar maradni valahol - pl. beszélgetni valakivel a boltban - akkor nekem türelmesen kellene várnom, ugye? Mit hallok akkor? „Ne nyávogjál már, ezt az öt percet igazán kibírod”. Na persze, ha öt perc lenne… Anya sosem ért meg engem, épp a homokvár építésének a közepén vagyok, és holnapra biztosan tönkreteszi valaki. Egyébként is "tudod, mit beszéltünk meg?" Micsoda kérdés ez? Én biztos nem beszéltem meg ilyesmit, legfeljebb ő mondta és kész. Nekem semmit nem szabad, mindig minden úgy van, ahogy ő akarja... elindulok, mert legközelebb nem jövünk ki, de úgy gyűlölöm... nem érdekli, mit akarok. Eszébe sem jut, hogy nekem mi a fontos, csak magával van elfoglalva. Bárcsak felnőnék már, akkor azt csinálnék, amit akarok. Na... majd ezt még visszakapja.
Mi történt? Az elindulás miatti düh, csalódottság az anya ellen fordult. Az anya minél előbb szeretett volna elindulni a játszótérről, mihamarabb szerette volna a problémát megoldani. Az anya és a gyerek egyre ellenségesebbé váltak egymással szemben.
Közben mindketten jogos érveket tudnak felsorakoztatni igazuk bizonyítására.
De hogyan lehetne MÁSKÉPP, eredményesebben, a hisztiket elkerülve kezelni a helyzetet?
A: Pirike, el szeretnék indulni.
Gy: Még neeeeee….
A: Nagyon szeretnél még maradni, ugye?
Gy: Igen.
A: Lassan haza kéne indulni, de amit még nagyon szeretnél, arra van egy kis időnk.
Gy: Ezt a homokvárat befejezem. Jó?
A: Segíthetek befejezni? Nagyon szeretnék már hazamenni. Éhes vagyok és fáradt. - Együtt befejezik a homokvárat, majd Pirike felpattan ész csúszdázni indul.
A: Kérlek, már ne csúszdázz, haza szeretnék menni.
Gy: Utolsó…..
A: Jó, utolsó. (Pirike lecsúszik, anyukája pedig a csúszda végénél várja) Látom, nagyon nem szeretnél hazaindulni. – felemeli a gyereket, és lassan elindul a kijárat felé – Annyi érdekes játék van itt a játszótéren. Mind alig várja, hogy holnap kipróbáld őket. Nagyon jót játszottál ma?
Gy: Igen.
A: Alig várod már, hogy holnap is jöhessünk, ugye?
Gy: Alig várom.
A: Akkor este játszóteres mesét mesélek, jó? – és már elég messze vannak a játszótértől ahhoz, hogy az anya letegye Pirikét és együtt sétáljanak. Séta közben beszélgetnek arról, hogy mi történt aznap.
Újra álljunk meg. Anyakánt hogyan érezted magad ebben a jelentben?
Anya szemszögéből gondolhatunk hasonlókat: nem volt hiszti… el sem hiszem. Persze, borzasztóan fárasztónak tűnik, hogy a nap végén azon kell gondolkozom, hogy mit és hogyan mondjak. Nehéz, hogy a magam problémái mellett ráhangolódjak a gyerek érzéseire. Aztán, mikor látom, hogy ha nem megtagadom az érzéseit, ha nem parancsolok vagy kényszerítem, pusztán csak elfogadom, mennyivel jobban tudunk együttműködni, akkor ez a plusz fáradság nem is sok már. Ugyanezt az energiát eddig a veszekedésbe fektettem… így kipihentebb vagyok.
És a jelenetet újraolvasva hogyan érezzük magunkat gyerekként?
Gyerek szemszögéből: nem szeretek elindulni haza. Mindig félbe kell hagynom valamit. Most a homokvárépítéssel kellett sietni. Anya segít, jó… de azért ő nem tudja, hogy hogyan kell jól homokvárat építeni. Na mindegy, végülis befejeztem. És holnap majd hamarabb elkezdem építeni.
Mi történt?
Az anya kimondta a gyerek érzéseit, ami által könnyebben el is fogadta őket, ezzel közelebb került a gyerekéhez, aki úgy érzi, hogy az anyukája megérti és nem szőnyeg alá söpri a problémáját. Mivel a düh – amit az anyukája iránt érzett volna más esetben – ki sem alakult, így elég higgadt tudott maradni ahhoz, hogy ő maga gondoljon ki egy ötletet arra, hogy legközelebb hogyan érezhetné magát jobban.
Ha úgy érzed, neked jól bevált technikád van a konfliktusmentes elindulásra, kérlek oszd meg velünk. Köszönjük!
A bejegyzést Iványi Zsófi írta. Ha idézed, kérlek hivatkozz a nevemre vagy a blogra. Köszönöm, hogy tiszteletben tartod a munkámat:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése