Az érzések elfogadása - Dr.Ginott alapján

Valódi tartalom a kérdések mögött

Amikor az ötéves Bálint először ment óvodába, meglátta a falon levő „festményeket” és hangosan megkérdezte: „Ki csinálta ezeket a szörnyű képeket?”
Anyja zavarba jött. Megrovóan nézett a fiára és gyorsan rászólt: „Nem szép dolog szörnyűnek nevezni a képeket, amikor azok ilyen szépek!”
Az óvó néni azonban, aki megértette a kérdés valódi jelentését, mosolygott és azt mondta: „Itt az óvodában nem kell szép képeket festened. Csúnya képeket is festhetsz, ha éppen ahhoz van kedved.” Széles mosolyra húzódott erre Bálint szája, mert a hangosan kimondott kérdése mögötti valódi kérdésére kapott választ: „Mi történik az óvodában azzal a fiúval, aki nem tud olyan szépen festeni?”
Később Bálint talált egy törött tűzoltóautót. Felemelte, majd szemforgatva megkérdezte: „Ki törte el ezt a tűzoltóautót?” Édesanyja azt válaszolta neki: „Mit érdekel téged, hogy ki törte össze? Úgysem ismersz itt senkit.”
Bálint azonban valójában nem annak a nevére volt kíváncsi, aki a tűzoltóautót összetörte. Azt szerette volna kipuhatolni, hogy mi történik itt azokkal a fiúkkal, akik összetörik a játékokat. Az óvó néni, aki ismét csak megértette a kérdést, helyes választ adott rá: „A játékok arra valók, hogy játsszanak velük. Néha eltörnek. Ez bizony előfordul.”
Bálint elégedettnek látszott. Ügyes kérdéseivel sikerült megszereznie a szükséges információkat: „Egész rendes felnőtt. Még akkor is nehezen gurul méregbe, ha egy kép csúnyára sikerült vagy éppen egy játék eltörik. Úgy látszik, nem kell itt félnem. Nyugodtan itt maradhatok.” Bálint búcsút intett édesanyjának és bement az óvó nénivel a terembe, hogy megkezdje első napját az óvodában.

Az eseménytől az érzésekig – ugyanezen gondolatmenet folytatásaképp javasolja később a szerző, hogy ha gyermekünk pl. barátaira, tanáraira panaszkodik, akkor tegyünk egy próbát… ahelyett, hogy a valós eseményre, annak miértjeire koncentrálunk, próbáljunk a gyerek érzelmeire reagálni.

Meddő párbeszédek

Hol voltál? El. Mit csinálsz? Semmit. Mit nézel? Tv-t. Mikor jössz? Majd…

„Én nem mondok semmit el a mamámnak, mert ha elkezdek vele beszélni, akkor más nem marad idő játékra.” (8 éves)

Mitől válnak meddővé a viták? Figyelnek egymásra a beszélgetőtársak? Vagy inkább két monológ hangzik el??? Az egyik bírálatot, utasításokat, szemrehányást tartalmaz, a másik védekezik. A tartalom pedig elvész, a viták durva kimenetelűek, a forrásra már senki nem emlékszik, annyi volt a köztes, felesleges és elkerülhető sérelem. A gyerekek nem szeretik a prédikációt, kioktatást, szidalmazást, megalázást, és a kritikát sem. A Beszélj úgy…-ból már megtanultuk, hogyan kommunikáljunk hatékonyan. Haim Ginott könyvével most kiegészítem az ott olvasott technikákat. A szülők és gyermekek-ben elég sok párbeszédet olvashatunk, melyek mind a gyerekek érzelmeinek átélését, elfogadását szolgálják. Zárójelben megjegyezném, hogy a könyv 1965-ös kiadás… rengeteg benne az olyan példa, hogy „ha nem teszed ezt vagy azt, én úgy megverlek….” még olvasni is hátborzongató.

Ambivalencia –mindig tudnom kell egyértelműen eldönteni, hogyan is érzek?

A válasz természetesen nem. Csakhogy ezt valahogy mégsem így kommunikálták le nekünk annakidején, ugye? Ha azt mondtam, hogy nem szeretem a testvéremet? Rögtön siettek meggyőzni arról, hogy valójábans zeretem, csak most még… és majd…. meg egyébként sem mondunk, sőt nem is gondolhatunk ilyet. Nem teszem fel a sablonkérdéseket, hogy „és ettől én másképp gondoltam-e?” stb, úgyis tudjuk. Inkább idézek a könyvből, szerintem kulcsmondatot:

„Csupán bizonyos viselkedésformákat lehet megtiltani vagy javasolni, érzéseket nem lehet és nem is szabad!”

Emlékszünk a Beszélj úgy-ból arra a részre, ahol belemagyaráztuk (régenJ) gyerekeinkbe, hogy nem is fáznak, nem is álmosak, nem is fáradtak? Ott kimaradt a példák sorából az „Anya, félek! – Ugyan, kicsim, nincs mitől félni.” Nem is tudom… van olyan ember, akinek azt nem mondták??? Ebben az esetben pl. rögtön az eseményre reagálunk (megmutatjuk, hogy nincs semmi az ágy alatt) és nem az érzelmekre.

Gyermekeinket csak úgy tudjuk segíteni abban, hogy megtanulják helyesen érzékelni, értelmezni saját érzéseiket, ha nem tagadjuk le valós érzéseiket, ha nem zavarjuk össze ezzel még jobban az amúgy is zavaros belső világukat. Engedjük meg nekik, hogy szeressenek és nehezteljenek is ránk/testvéreikre/tanáraikra egyszerre.

 A bejegyzést Iványi Zsófi írta Dr.Haim Ginott Szülők és gyermekek című könyve alapján. Ha másolod, kérlek, hivatkozz a blogra vagy a nevemre.